A versengés jelenségének összehasonlítása individualista és kollektivista kultúrákban

A versengés életünk minden területén megjelenik, s folyamatos a társainkkal való folyamatos összehasonlításra, majd célokért való hajtásra készet. A versengés és az együttműködés nem egymást kizáró tényezők, mint azt sokáig gondolták, s nem is társíthatóak egyértelműen az individualista vagy a kollektivista társadalmakhoz. Mindkét jelenség megtalálható az egyes csoportokban, csak erősségük, jelenlétük mértéke különbözik. A nyugati és keleti versengés egyik legfőbb különbsége, hogy nyugaton sokkal gyakrabban negatív jelentése van a szónak, mivel a sikert legtöbben csak egymás kárán keresztül értelmezik. Keleten a versengés együttműködő tud lenni, azt a csoport fejlődésére tudják felhasználni.

Az individualizmus és a kollektivizmus jelene sokban különbözik a könyvekben leírtaktól, hiszen egymás behatásai miatt a társadalomban megvalósuló elvek már nem „tisztán” az eredetiek, hanem kicsit harmonizált individualizmus és egyéniesített és kapitalizált kollektivizmus az, amiben ma élünk.

Bevezetés

A versengés egy olyan tulajdonsága a társas lényeknek, ami évmilliók óta a természetes szelekciót és a fejlődést szolgálja. Az ember – mint társadalmilag legfejlettebb faj – különösen érdekes versengés szempontjából, hiszen viselkedésünk nem csak ösztöneink, de kulturális, társadalmi és jogi normák által is szabályozott.

Az egyes emberi közösségek mind az individualizmus és kollektivizmus dimenziójában mozognak a csoporttagokhoz és önmagukhoz való viszonyulásuk alapján. Ez a jellemző igen különböző életstílust eredményez minden társadalomban, s a versengés is igen másképp jelenik meg a csoport függőség-függetlensége alapján.

A társas függőség és függetlenség

Viselkedésünk egyik kulcsfontosságú meghatározója, hogy milyen kultúrában nevelkedünk fel, s milyenben élünk jelenleg. Az egyes helyzetekre adott válaszaink nem csupán a személyiségünktől függenek, hanem nagyrészt a környezetünkben elfogadott normák, szabályok és elvek mutatnak irányt, hogy mi az, amit tennünk szabad és kell. Azonban Keesing (1974) szerint a kultúra nem egy implicit teóriát, kész „viselkedés- receptet” ad, hanem megmutatja a maga elfogadott széles viselkedésmintázatát, a fő irányvonalakat. Ennek következtében az egyének nem tökéletesen megegyező elméletet osztanak a kulturális kódokkal kapcsolatban.

Ezeket a viselkedésmintázatokat a szocializálódási folyamat során tanuljuk meg, amelyet Bandura (1976) a szociális tanulás elméletében fejtett ki.
Az egyes társadalmakat az alapján lehet megkülönböztetni, hogy milyen a kultúrában az individualizmus és a kollektivizmus aránya. Minden kultúrában jelen van a két típus, csak jellemzően az egyik dominál, s ez alapján mondható ki, hogy adott csoport kollektív vagy individualista (Gudykunts & Ting-Toomey, 1988 idézi Gudykunts és mtsai., 1996).

Az individualista kultúra tagjai olyan értékeket sajátítanak el társadalmi beilleszkedésük során, mint a függetlenség, teljesítmény és eredmények, illetve magukat önálló egyénként kezelik a csoporton belül. Ezzel szemben a kollektivista kultúra a harmónia, szolidaritás értékeit hangsúlyozza tanításaiban; a társadalom tagjai magukra – másokkal szoros összefüggésben álló személyként tekintenek, akik elsősorban csoporttagok, mintsem egyének (Gudykunts és mtsai., 1996).

Individualizmus

Az euro-amerikai területeken főként a függetlenségi kulturális modell érvényesül, amelyben az egyén fő jellegzetessége, hogy önálló, másoktól elhatárolt, összefüggő és állandó entitás, gondolatait és céljait maga alakítja, saját egyéni sikereinek érdekében, s a csoportnyomásra inkább akadályozó, mintsem serkentő vagy éppen iránymutató tényezőként tekint (Fiske, Kitayama, Markus, & Nisbett, 2006).  

Kollektivizmus

A kollektivista „mi kultúrában” az emberek születésüktől kezdve egy olyan csoporthoz tartoznak, akik szorosan összetartoznak, és egymástól kölcsönösen függenek. A csoport iránti lojalitás az egyik legfontosabb dolog az egyén számára, hiszen ez biztosít neki védelmet. A kollektivizmus neveltjei kerülik a nyílt konfliktusokat; a harmónia, a csoport békéje és fejlődése sokszor az személyes célok elé helyeződik, illetve a személy olyan, kapcsolatokkal rendelkező, elkötelezett, és képlékeny én, aki elsősorban csoporttagként definiálja magát, mint önálló egyénként. A kollektivista normák, szabályok mindenki számára megmutatják a helyes és elfogadott viselkedésmódokat, amellyel az egyén nem zárja ki magát a szoros kapcsolatrendszerből, hanem építő és hasznos tagja lehet a csoportnak (Fiske és mtsai., 2006).

Leküzdhetetlen versengés

A versengés fontos dinamikai tényezője az interperszonális kapcsolatoknak és a csoportközi viszonyoknak, ám fontos kérdés vele kapcsolatban, hogy ez egy veszélyes ösztön, amelyet célszerű elfojtani a közösségekben, vagy pedig a túlélést és a sikert biztosító hajtóerő.

Fülöp megfogalmazásban a versengés egy „olyan, belső késztetésből és/vagy külső környezeti követelményből származó interakciós folyamat, amelynek során két vagy több személy, illetve két vagy több csoport valamilyen, számára jelentőséggel bíró cél elnyerésén adott területen elsőbbségre igyekszik szert tenni” (2007, o. 232).

A versengés színteret ad belső értékeinknek másokkal való összehasonlítására és ez alapján a társadalmi felbecsülésükre, mely alapján megkapjuk, megkeressük a csoporton belüli helyünket. A társakkal való versengésnek az énértékelésen kívül motivációs, én- és csoportfejlődést elősegítő szerepe is van (Fülöp, 2007).

A versenyhelyzet különböző hatással lehet az eredményekre. Konstruktív és destruktív hatások a cél fontosságától, a személy és riválisainak állapotától, helyzetétől, a cél eléréséhez rendelkezésre álló időtől, illetve az elérésére látott esélytől is függenek. A kooperáció és a versengés együttesével érhető el a feladatmegoldások legnagyobb élvezete, és legjobb teljesítménye is (Tauer & Harackiewicz, 2004).

A versengés szociális készségként is értelmezhető, az együttműködők egyenletesen mozognak a társas helyzetekben, míg a versengők pedig inkább változtatnak magatartásukon; stratégiát váltanak. Tehát a versengők képesek az együttműködést mint stratégiát alkalmazni, ám az együttműködők számára sokkal nehezebb versengésbe belemenni (Fülöp, 2010).

Minden munkakörnyezetben az lenne az ideális cél, hogy a vezetők optimális és egészséges versengést teremtsenek. Már kiskorunktól különböző csoportokba kerülve nevelkedünk: az iskolában, a munkahelyeken; ahol mind a csoporton belüli, mind csoportok közötti versengést ösztönzi, a helyzettől függően (Furnham, 2015).

Deutsch (1949) azt állította, hogy a versengés és az együttműködés az egymást kölcsönösen kizáró célokról szól, s ebből kiindulva a versengéskutatás területén sokáig elfogadott volt, hogy az individualista társadalmak versengőek, míg a kollektivisták nem azok. Ez az állítás az individualizmus-kollektivizmus egyéb jellemzői alapján tételeződött fel, ám felettébb helytelenül.

Green és munkatársai (2005) 20 országot átfogó kutatásukban azt találták, hogy a versengés az individualizmussal és a kollektivizmussal is összekapcsolható. A vizsgálatok alapján 4 kategóriába tudták sorolni a résztvevőket, mivel mind az önmagukra támaszkodók, mind a kölcsönösen függő csoportoknál megjelent a versengés, és a nem versengés is. Az eredményekből kiemelkedett, hogy a magukra támaszkodó versengők többnyire a szegény országokból származóak voltak, a másoktól kölcsönösen függő versengők kategóriáját pedig a kevésbé tehetős latin-amerikai országok képviselői alkották. Az kollektivista kultúrákban megjelenő versengést azzal magyarázták, hogy annak társadalmi és kollektív érdekeltsége is lehet az egyéni motiváció mellett (Yu & Yang, 1994 idézi Green és mtsai., 2005).

Versengés Nyugaton

A „nyugat” alatt legáltalánosabban európai és észak amerikai mintát szoktunk érteni. Ezek tipikusan individualista társadalmak, ahol az egyéni célok elérése bőven a csoportérdek elé kerül, bár nem jelent feltétlenül önzőséget és agresszivitást.

A kapitalizmus a vagyon, profit és értékek egyéni felhalmozására ösztönözte az embereket, ahol többnyire nem lehet számítani a csoporttársakra, hanem egyedül kell a túléléshez, s a kellemes élethez szükséges erőforrásokat begyűjteni. Az individualizmusban a diploma és a jobb állás megszerzése egyéni cél és döntés, melynek eléréséhez az egyén belső, intrinzik motivációjára van szükség.
Fülöp (2008) magyar, amerikai és japán mintán hasonlította össze a versengés társadalmi megítélését, melyből kiderült, hogy a magyarok sokkal negatívabbnak élik meg a versengés intenzív jelenlétét a munka, gazdaság világában, miközben ennek a valós mértéke jóval a keleti vagy az amerikai piacon tapasztalhatóé alatt van. Európában a versengést sokszor a korrupcióval, csalással és hazudozással sorolják egy negatív kategóriába, így a kutatások során is inkább pejoratívan értelmezték a résztvevők.

Magyarországon még ma sem tudott kialakulni a nyugati piacgazdaság, s a gazdasági versenyt ugyanolyan negatívan ítélik meg az emberek, mint az oktatásbelit és a politikait. Az az általános nézet, hogy ma, hazánkban tisztességes ember nem lehet sikeres; csakis valamilyen csalással, korrupcióval, tisztességtelen előnnyel érhet mások elé (Fülöp, 2015).

Ez némileg igaz az Egyesült Államokra is, ám ott az üzleti versengésnek sokkalta pozitívabb a megítélése. Az USÁ-ban úgy tekintenek a sikeres emberre, hogy az nem mások kárára, mások elnyomásával érte el eredményeit, csak egyszerűen győzött. Magyarországon egy ember sikere mindenki más kudarcával asszociálódott (Fülöp, 2009).

Egy összehasonlító vizsgálatban kiderült, hogy a kollektivista és individualista csoporttagok versengése főként a munkatapasztalattól függ. Leibbrandt, Uri és List (2013) brazil halászközösségek versengési hajlamát vizsgálták, mely során kimutatták, hogy az individualista közösség tagjai versengőbbek, mint a kollektivisták. Ez azonban a halászással eltöltött évekkel állt szoros összefüggésben; a kevés munkatapasztalattal rendelkezőknél nem nagyon számított, melyik közösségből jöttek, azonos szinten versengtek. A munkával eltöltött évek számának növekedésével azonban az individualisták versengési szándéka egyenes arányban nőt, míg a kollektivistáknál egyértelműen csökkent (Leibbrandt és mtsai., 2013).

Versengés Keleten

Dél-Korea és Japán legjobb példái azon kollektivista országoknak, ahol a társadalmi és gazdasági versengés is az eget ostromolja
Japán a II. világháború után vesztett mérhetetlen mennyiségű anyagi és szellemi értéket, amelyből csakis úgy tudott talpra állni, hogy minden ember együttes erejét bevetette.

A koreai háború gyakorlatilag romokba döntötte a félsziget déli felét, a dél-koreaiak a semmiből építették újra gazdaságukat, amelyet főként a vas- és acélgyártásukra alapoztak ismét. Korea nagyon erős versengésének köszönheti, hogy nagyjából 30 év leforgása alatt Ázsia egyik legszegényebb országából a világ egyik vezető gazdaságává nőtte ki magát (Stedman & Cunico, 2007). 1960-tól kezdve évi 8%-os gazdasági növekedésével Dél-Korea a világ leggyorsabban fejlődő gazdaságnak mondhatta magát (Lee, 1996). Technológiai és tudományos infrastruktúra területein kiemelkedő a teljesítményük és a többi gazdasággal való versengésük.

Mindkét állam esetében az ország túlélése az polgárok minden odaadásának és végtelen áldozatának eredménye, mely nem csak megmentette, de rövid időn belül gazdasági nagyhatalommá is tette a két keleti országot.

A koreai társadalmat, az elfogadott és követendő normákat alapvetően a konfuciánuszi tanok formálták, melynek gyökerei egészen a Chuson dinasztia 1300-as évek végén kezdődő uralkodásáig.nyúlnak vissza A birodalmi hierarchia és a szabályok olyan erősek voltak, és olyan sok nemzedéken – több mint 500 éven – át nevelte a koreai embereket a kollektivista életmódra, a tiszteletre és az országért való áldozatkészségre, hogy ezeket szinte nem is lehetne kitörölni a nemzetből (Im, Campbell, & Cha, 2013).

Lee (1996) szerint a koreai kormány nagyon támogatja, hogy „beérjék” az indivualitsa/kapitalista gazdaságok technológiai fejlettségét és újfajta gondolkodási- és munkamódjukat. Egy koreai újság (The Chosun Ilbo) így fogalmazott ezzel kapcsolatban : „Mint ipari ország, mindig hátrányban voltunk – az informatikai társadalomban mi fogunk vezetni!” (Lee, 1996)

A mai Korea világ- és társadalmi nézeteit a Konfucianizmuson kívül a Buddhizmus és a Kereszténység befolyásolják. A kereszténység az egyént helyezi központba, a nyugati szemlélet az egyenlőséget, egyéniséget, versenyt és a kreativitást hangsúlyozza, melyek mind súlyos ellentétben állnak a konfuciánuszi „mi” tudattal és a szervezett kapcsolatok harmóniájával. Az állami vezetés nagyon is támogatja a szemléleti változást, hiszen a gazdaság szempontjából szükséges, hogy az embereket ne csak az egymás és a nemzet iránti hűség, hanem az egyéni érdek is motiválja (Latchem, Jung, Aoki, & Ozkul, 2008).

Japánban egy központosított szervezet, a Nippon Keidanren (Japan Business Federation) szabályozza a japán piacot, azáltal, hogy a rivális vállalatok között olyan megegyezéseket és változtatásokat javasol, amely segítségével a versengés megmarad, de nem szorul ki egyik sem a piacról (Dimitriadis, 2007). A japán felfogás a vállalatok közötti együttműködő versenyt tartja a fejlődés helyes és elfogadható útjának, szemben az agresszívabb európai vagy amerikai gondolkodással, ahol a riválisok elpusztítása sokkal inkább cél, mint azok segítése (Fülöp, 2015).

A koreai és a japán oktatás világviszonylatban kiváló eredményeket ér el, de a két ország vezetősége még magasabbra kíván törni a tudományok területén, így nemrég e-learning reformokat vezettek be a még hatékonyabb – és mellesleg még személytelenebb – tanulás érdekében (Latchem és mtsai., 2008).

A kollektivista társadalmak rendszerint igen erős hierarchikus felépítéssel rendelkeznek, melyben a magasabb rangba kerülést a jobb diploma, majd jó pozíciójú állás segítségével lehet elérni A tanulást azonban nemcsak az önerő hajtja, hanem az az erős társadalmi nyomás, ami a koreai diákok több, mint 80%-át egyetemre „kényszeríti”(Oh, 2015).

Koreában iszonyatos a versengés az iskolákban, sőt, a középiskolás tanárok és az egyetemi professzorok is érdemeik alapján kapják a fizetésüket, amit nyilván diákjaik sikerességével lehet „pontosan” mérni (Im és mtsai., 2013).

A koreai és japán diákok egész középső (middle) és középiskolás( high school) éveik alatt az egyetemi bekerülésért tanulnak, mivel a jövőbeli állásinterjúk kimenetele akár a diplomán szereplő, nagyobb presztízzsel rendelkező egyetem nevén is múlhat. A kormány tisztában van az egyetemre bekerülő diákok kiválasztási módjának decentralizált és versenyeztető szerkezetével, mégsem tesz semmit – így továbbra is fenntartva a koreai oktatási rendszer szigorú és hierarchikus voltát (Kim & Lee, 2006).

Kritika

Külföldi tanulmányutam során volt szerencsém megtapasztalni a nagyon kollektivista, ráadásul mélyen vallásos koreai közösségben való életmódot, a szabálykövetés, az egymás segítése és a csoporttagként való gondolkodás valóban úgy jelen van, mint a sokéves kutatások és szakemberek már leírták. Azonban a szakirodalom nem beszél arról, hogy milyen mértékű versengésben élnek keleten az emberek.

Koreában és Japánban egészen fiatalon szembesülnek az emberek a rajtuk lévő hatalmas, a család és a társadalom felől érkező nyomással, hogy minél jobban sikerüljön a felvételi vizsgájuk, minél jobb egyetemre jussanak be, majd minél magasabb státuszú állásuk legyen. Annak érdekében, hogy a „fontos” tárgyakra több idő jusson, a koreai kerettantervből kivágták az olyan „feleslegesnek bizonyuló” tárgyakat, mint a testnevelés, művészetek: zene és rajz. Az iskolásoknak gyakorlatilag semmiféle szociális élete nincsen az iskolán kívül, és ott is csak tanulnak. Ennek következtében nem alakítanak ki mély barátságokat.
A hatalmas iskolai versengés miatt egyébként is inkább riválisok az osztálytársak, mint lelki támaszok vagy barátok, hiszen a legtöbb helyen relatív osztályzás alapján értékelik a tanulókat, Japánban pedig hatalmas táblákon függesztik ki a vizsgaeredmények sorrendjét az iskolai aulákban.

A versengés a munkaerőpiacon és a párkeresésben is folytatódik, s mivel tanulmányi eredményekben nem sok különbség van az emberek között, a megjelenés lesz a következő csatatér. Koreában és Japánban is rettentő fontos a külső, a saját szenderjeik szerinti szépség, így a jobb esélyek iránti vágy és a kollektivista nevelés irdatlan plasztikai sebészeti kultúrát eredményezett mindkét országban.
A kollektivizmus alapdefiníciója szerint az egyénnek kevésbé magára kellene fókuszálnia, s inkább a csoport érdekeit, előnyeit kellene cselekvései központjába helyeznie, de a huszonegyedik század, a nyugati befolyás és az mindennapi életben halványuló keleti tanok igencsak megváltoztatták a ma valóban élő kollektivizmust.

Összefoglalás

A versengés az emberi társadalmak mindegyikében, az élet majd’ minden területén megjelenő jelenség, amely a társakkal való versenyt, valamilyen célért való küzdelmet és törekvést jelenti. Ennek mértéke sok tényezőtől függ, többek között másmilyen a versengés az individualista, egyénközpontú társadalmakban, s más a kollektivista, csoportközpontúakban.

Bár a szakirodalmak sokáig agresszív-versengő individualizmusról és békés, csoportban dolgozó kollektivizmusról beszéltek, a huszadik század háborúi által megtépázott kelet-ázsiai nemzetek nem a nyugodtságukról tettek tanúbizonyságot, amikor hihetetlen sebességgel építették újra országukat. Gazdaságuk az egymást segítő belső versengésük révén emelkedett fel, ám ma az óriási és nagyon fiatal korban kezdődő versenyeztetésre már igazán nem lenne szükség. A gazdasági fejlődés helyett a fiatal nemzedékek mentális egészségének védelme kellene, hogy az állam céljai közt szerepeljen; de erre, a jelenlegi helyzetet elnézve, még várni kell.  

---

Hivatkozások

Bandura, A. (1976). Szociális tanulás utánzás útján. In F. Pataki (Szerk.), Pedagógiai szociálpszichológia. Gondolat, Budapest, . (o. 84–122). Budapest: Gondolat.

Deutsch, M. (1949). A Theory of Co-operation and Competition. Human Relations, 2(2), 129–152.

Dimitriadis, D. (2007). Opinion of the European Economic and Social Committee on EU-Japan Relations: The role of Civil Society. Official Journal of the European Union, 97, 34–38.

Fiske, S., Kitayama, S., Markus, H., & Nisbett, R. E. (2006). A szociálpszichológia kulturális mátrixa. In N. L. Lan Anh &  Fülöp M. (Szerk.), Kultúra és pszichológia (o. 165–203). Budapest: Osiris Kiadó.

Furnham, A. (2015). The Psychology of Competitiveness. Elérés 2017. november 20., forrás https://www.psychologytoday.com/blog/sideways-view/201510/the-psychology-competitiveness

Fülöp, M. (2007). A sokarcú versengés. In I. Czigler & Oláh (Szerk.), Találkozás a pszichológiával (o. 228–258). Budapest: Osiris Kiadó.

Fülöp, M. (2008). Verseny a társadalomban – verseny az iskolában. In A. Benedek & D. Hungler (Szerk.), VII. Nevelésügyi Kongresszus. Az oktatás közügy. (o. 51–74). Budapest: Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem.

Fülöp, M. (2009). Korrupció és versengés. Elérés forrás http://mek.oszk.hu/07900/07999/pdf/fulop_marta.pdf

Fülöp, M. (2010, november). A versengés különböző mintázatai: együttműködő versengés. Konferencia előadás előadás Magyar Tudomány Napja: Együttműködés és/vagy versengés, Budapest. Elérés forrás https://www.youtube.com/watch?v=DY8l9rgqQ5Q

Fülöp, M. (2015, december 26). Nem tudunk tisztességesen versenyezni [Üzletrész.hu]. Elérés forrás http://www.uzletresz.hu/vallalkozas/20151218-versenges-kultura-szabalykovetes-ellenseges-versenges-piac-cegek-gazdasag.html

Green, E. G. T., Deschamps, J.-C., & Páez, D. (2005). Variation of Individualism and Collectivism within and between 20 Countries. Journal of Cross-Cultural Psychology, 36(3), 321–339. https://doi.org/10.1177/0022022104273654

Gudykunts, W. B., Matsumoto, Y., Ting-Toomey, S., Nishida, T., Kim, K., & Heyman, S. (1996). The Influence of Cultural Individualism-Collectivism, Self Construals, and  Individual Values on Communication Styles Across Cultures. Human  Communication  Research, 22(4), 510–413.

Gudykunts, W. B., & Ting-Toomey, S. (1988). Culture and interpersonal communication. Newbury Park, CA: Sage.

Im, T., Campbell, J. W., & Cha, S. (2013). Revisiting Confucian Bureaucracy? Roots of the Korean Governements’s Culture and Competitiveness. Public Administartion and Development, 33, 286–296.

Keesing, R. (1974). Theories of culture. Annual Review of Anthropology, 3, 73–97.

Kim, S., & Lee, J.-H. (2006). Changing facets of Korean higher education: market competition and the role of the state. Higher Education, 52, 557–587.

Latchem, C., Jung, I., Aoki, K., & Ozkul, A. E. (2008). The tortoise and the hare enigma in e-transformation in Japanese and Korean higher education. British Journal of Educational Technology, 39(4), 610–630.

Lee, J. K. (1996). Economic Growth and Human Development in the Republic of Korea, 1945-1992. In Occasional Paper 24. New York: UNDP. Elérés forrás http://hdr.undp.org/sites/default/files/jong-wha_lee.pdf
Human Development Reports

Leibbrandt, A., Gneezy, U., & List, J. A. (2013). Rise and fall of competitiveness in individualistic and collectivistic societies. PNAS, 110(23), 9305–9308.

Oh, Y. (2015, szeptember 28). Beautiful Seoul [CBC]. Elérés forrás https://www.youtube.com/watch?v=ZSAoETxubSI
CBS This Morining

Stedman, L., & Cunico, J. B. (2007, december). Competitiveness: Korea’s Latest Economic Challenge. Korea Economic Institute of America. Elérés forrás http://www.keia.org/sites/default/files/publications/december%2007.pdf

Tauer, J., & Harackiewicz, J. (2004). The Effects of Cooperation and Competition on Intrinsic Motivation and Performance. Journal of personality and social psychology, 86, 849–861. https://doi.org/10.1037/0022-3514.86.6.849

Yu, A.-B., & Yang, K.-S. (1994). The nature of achievement motivation in collectivist societies. In U. Kim, H. C. Triandis, C. Kagitçibasi, S.-C. Choi, & G. Yoon (Szerk.), Individualism and collectivism. Theory, method, and applications (o. 239–250). Thousand Oaks, CA: Sage.